Olyan 'szelíden', természetesen, ahogy az anyanyelvünket sajátítjuk el. A nyelvet nem
tanulja, hanem felszedi a gyerek. Ráragadnak a szavak és a kifejezések, amelyeket a
szeretett személytől hall.

Mit akar a gyerek? Meg akarja értetni magát a másik emberrel. Kíváncsi, mit mond neki az,
akit szeret, és szüksége van arra, hogy őt is megértsék. Kommunikálni akar azzal, akihez
kötődik, akivel játszani szeretne, akitől akar valamit, akivel együtt lenni öröm a számára.
Az anyanyelvi stílusú nyelvtanulás (nyelvelsajátítás) motivációja: a kapcsolat

A személyes kötődésből fakadó megértési és megértetési vágy kiváltása a kisgyermekkori
nyelvtanítás egyik alappillére. Ha gyermekünk a kapcsolat kedvéért szeretne az adott
személlyel kommunikálni, és ezzel a személlyel csak az új nyelven tudja megértetni magát,
lassan beépülnek a legszükségesebb szavak, kifejezések az új nyelven is a szókészletébe.

Máris elérkeztünk az egyik legfontosabb szabályhoz, amit következetesen be kell tartani:

A kisgyerek életének szereplői mindig, következetesen ugyanazon a nyelven
beszéljenek a gyerekhez. Szülő, bébiszitter, nevelőnő, óvónő, barátok... egy-egy személy
ne váltogassa a nyelveket! Ha a szülők különböző anyanyelvűek, a gyerekhez egy-egy
szülő mindig a saját anyanyelvén beszéljen. Rossz érzést okozhat a Mamának, ha nem
érti, amikor a Papa beszélget a gyerekkel. A Mama kedvéért ilyenkor a Papa elismételheti a
szülők által használt közös nyelven is, amit a gyereknek mondott, de a Papa nyelve nem
válik a gyerek igazi "apanyelvévé" akkor, ha nem ehhez a nyelvhez kötődik a Papával való
érzelmi kapcsolata.

A kisgyerek rengeteg mindent képes megtanulni a szeretett személy kedvéért !

Ugyanez a szabály érvényes a bébiszitterre, vagy a "francia nevelőnőre" is, de nemcsak
rájuk. Az óvodában bevezetett új nyelvet is csak akkor fogják nyelvnek (a kifejezés
eszközének) tekinteni a gyerekek, ha az "angol óvónénivel" csak angolul lehet beszélni.
Érte, miatta érdemes megfigyelni, hogy ő hogy nevezi a dolgokat. A gyerek a nyelvet
személyhez köti , nem szabad tehát a nyelveket váltogatni. Csak úgy lesz egy gyerek
igazán kétnyelvű, ha egy-egy felnőtt mindig ugyanazon a nyelven beszél vele.

A kisgyerekek ne elméletben, hanem természetes élethelyzetben való kommunikáció útján
sajátítják el a nyelveket. A szülő / bébiszitter / óvónő beszéljen sokat! De ne a levegőbe,
hanem a gyerekekkel közös cselekvését kísérje állandóan beszéddel (ahogy ezt
ösztönösen teszik az anyák). Mondja, amit csinál! Nevezze meg a gyerek figyelmét lekötő
tárgyakat, cselekvéseket, mozgásokat, élményeket! A kicsi gyerek nem azt csinálja, amit
tanult, hanem azt tanulja meg, amit csinál . A kisgyerek valóban nem nyelvet tanul,
hanem az anyanyelv elsajátításához hasonlóan 'felszedi' az új nyelv szókészletét,
szabályait is.

Ha gyermekünk a kapcsolat kedvéért szeretne az adott személlyel kommunikálni, lassan
(de biztosan) beépülnek a legszükségesebb szavak, kifejezések az új nyelven is a
szókészletébe. A legtöbb gyerek eleinte "csak ért" , nem szólal meg. Amikor végre
megszólal az anyanyelvi személytől tanult új nyelven, azt ő is helyesen, és akcentus
nélkül fogja tenni.

Az "anyanyelvi környezet" biztosítása a gyakorlatban úgy történik, hogy az új nyelven
kommunikáló személy, akihez érzelmileg is lehet kötődni (pl. mert kedves, ölbe veszi,
megsímogtja a gyerekeket) sokszor és rendszeresen (lehetőleg minden nap, és minél
hosszabb időn keresztül) együtt játszik, és együtt csinál minden mást is a gyerekekkel,
közben csak az új nyelven beszél. Néhány perc után a gyerekek értik, hiszen a közös
cselekvésekből kitalálják szavainak jelentését . Mimikával, gesztusokkal a gyerekek is
próbálják vele megértetni magukat. Ez az időszak remekül fejleszti a gyerek
kommunikációs figyelmét és empátiáját (érzelmi ráhangolódó, beleérző, megértő
képességét).

A kisgyerekek számára nem jelent külön megterhelést , hogy nap mint nap új
dolgokkal ismerkednek, állandóan tanulnak. A nyelvi váltás is gyorsan természetessé válik
számukra. Ha a helyzet érzelmileg kellemes, meleg, barátságos, a 'plusz tanulás' csak a
szülők fejében fog létezni - semmiféle terhet nem ró az átlagos értelmi képességű
gyerekek számára.

Ne fordítsunk! Ha magyarázatra volna szükség, akkor sem szabad a másik nyelvre való
fordításhoz folyamodni! Kéttannyelvű iskolában láttam azt a gyakorlatot, hogy az első
osztályban az új nyelven beszélő tanítónéni mellett-mögött ott áll a magyar tanítónéni, aki
fordít a gyerekeknek. Szerintem súlyosan elhibázott ez a módszer, amely nem használja ki
a gyerekek különleges fogékonyságát a nyelvelsajátítás iránt!

Nem szabad a nyelveket keverni , és ez a fordításra is vonatkozik. Az új nyelv
természetes kialakulásának árt, ha az a már megtanult nyelvre épül. Kisgyerekeknél
mindegyik nyelvet a nulláról kell kezdeni, a fogalmak a cselekvésből, a megfigyelésből, a
következtetésel kevonása és a gyerekek saját elvonatkoztatása útján alakuljanak ki,
ahogy az anyanyelvnél. nyelv sajátos logikája (a nyelvtan) is alakuljon ki önmagában. Az
érzelmi motiváltság miatt a nyelvet legalább egy állandó személynek kell képviselnie.

Ez egy kényelvű családban, vagy bentlakó anyanyelvi bébiszitterrel adott a természetes
élethelyzet. Ha a nyelvet "házon kívül" vagyunk kénytelenek megismertetni
gyermekünkkel, a tanulási időszakokra ekkor is "anyanyelvi" környezetet kell számukra
teremteni, ahol az új nyelv nem a már megismert nyelvre épül! A kisgyermekek
természetes, könnyed nyelvelsajátítási tehetségét akkor tudjuk jól kiaknázni, ha
gyermekünket nyelvi környezetbe mártjuk (pl. egy angol, német vagy francia óvodában,
iskolában, táborban, vagy játszóházban, ahol a nyelvet anyanyelvi szinten beszélő
felnőttek csak az új nyelven szólnak a gyerekekhez). A második nyelv így a természetes,
könnyed, gyermeki nyelvfejlődési folyamat útján, az együtt csekekvésből alakul ki. Úgy,
mint az először elsajátított nyelv.

Hogyan ne?

• Aki nem anyanyelvi szinten beszél egy nyelvet, az ne "gyakoroljon" a
  gyermekével. Rossz ötlet magyar családban otthon angolul, vagy németül beszélni.
  És rossz ötlet nem anyanyelvi tanárra bízni a kicsik nyelvtanítását. Kicsi gyerek et ,
  akik még tökéletesen tudják utánoz ni a kiejtést, és játszva megtanul ják a másik
  nyelv szabályai szerinti gondolkodás- és kifejezésmódot, csak olyan személy
  segítsen a nyelvelsajátításban, aki maga is anyanyelvi szinten beszéli az adott
  nyelvet.
  

• A belső gondolkodás addig a színvonalig képes fejlődni, ameddig az
  anyanyelvünkön képesek vagyunk gondolkodni és kifejezni magunkat. Fontos,
  hogy a gyereknek legyen anyanyelve , amyelyre belsőleg is biztosan
  támaszkodhat, és amelynek a fejlődése később sem marad el! Ha külföldre
  költözünk, vagy gyerekeinket más nyelvű iskolába adjuk, gondoskodjunk az
  anyanyelv folyamatos karbantartásáról, a gyerek korával együtt fejlődéséről. Ne
  engedjük, hogy leszokjon az anyanyelv használatáról! Az iskolából hazaérve ne
  engedjük, hogy az iskolai nyelven számoljon be az ottani eseményekről akkor, ha
  velünk egyébként magyarul beszél. Tilos egy mondatban két nyelv szavait
  keverni , csak mert hirtelen nem jut eszünkbe a helyes kifejezés! Már az iskoláskor
  kezdetén szerettessük meg gyermekünkkel az olvasást az anyanyelvén, mert ez a
  legjobb eszköz arra, hogy vele (és érdeklődési körével) együtt fejlődjön az
  anyanyelve.
  

• A gyermekkel érzelmileg meghatározó kapcsolatban lévő emberek következetesen,
  azonos nyelven kommunikáljanak a gyermekkel (szülő, pedagógus, barát,
  bébiszitter). Ugyanaz az ember ne beszéljen egyszer az egyik, más k or a
  másik nyelve n a gyerekkel. A kicsi gyerekek személyhez kötik a nyelvet.
  

• Otthon beszéljen magyarul akkor is, ha ő is és a testvérei is idegen nyelvű
  óvodába, iskolába járnak - kivéve, ha olyan vendég, pl. osztálytárs - van jelen, aki
  kirekesztve érezné magát, ha nem az általa is ismert nyelven beszélgetnének.
  

 

Pálhegyi Krisztina